A kaszkadőrből lett rendező, Chad Stahelski negyedszer is elkészítette John Wick sztoriját a rajongók hatalmas örömére. Mivel magam is hardcore Wick-rajongó volnék, nagyon vártam már ezt a legújabb epizódot (akár csak a legelsőt 2014-ben, majd a 2017-es és a 2019-es részeket is). Eddig a második rész volt a kedvencem, mert ennek a sztoriját találtam a leginkább kidolgozottnak (és hihetőnek) illetve ebben találtam a legjobb verekedési jeleneteket is. Ezüst érmet kapott tőlem a legelső rész, mert mégis csak az volt az ütős "nyitány".
Amikor viszont a harmadik részben beadták, hogy a felső körnél is magasabban elhelyezkedő szuper-főnök egy sivatagban sátorozó arab, aki a a Szaharában kempingezve irányítja rendszerét, akkor a franchise kissé vesztett nálam a magasságából. De összességében azért a harmadik fejezet is nagyon rendben volt, hiszen megismertük belőle például John Wick múltját, fehéroroszországi származását és valódi nevét is: Jardani Jovanovich.
Maga a karakter egy jelenség: a legyőzhetetlen, kőkemény és férfias hitman, aki ugyanolyan jól verekszik, ahogyan lő és bármit kibír. John Wick csontjai törhetetlenek, akármilyen magasból is zuhan alá (vagy gázolják el), amellett sebei mindig begyógyulnak és soha senki nem tudja őt fejen-találni. A John Wick filmekben két dolog soha nem történik meg: soha nem lép közbe rendőr (még ha rommá is lőnek egy komplett városrészt) és John Wick soha de soha nem mutatkozik öltöny nélkül. (Mondjuk nem is tudnám elképzelni melegítőben.) A karakter egy sajátos világban mozog, melyet hitman-ek alkotnak és amelyet a rejtélyes felső kör igazgat (12 taggal). Van adminisztrációs központjuk (tetovált titkárnőkkel) continental hoteljük New Yorkban (és mint kiderült szerte a világban) illetve telefonos hálózatuk, melyen folyamatosan kiközvetítik bérgyilkosaiknak, hogy kiket mennyiért lehet megölni. Ebben a világban Wick a rémkirály a legsikeresebb hitman, akit mindenki ismer. Bevallom nekem tetszik ez az egész őrültség és az is, hogy afféle levezető lelki boksz-zsákként használhatom a Wick filmeket, mintha egy edzőteremben püfölve valamit, szabadulnék meg az egész heti frusztrációimtól.
A negyedik epizód megtekintése előtt újra végignéztem a három előzmény fejezetet és megtisztult nyitottsággal fészkeltem be magam kedvenc mozim kedvenc székébe egy nagy adag popcorn társaságában. A vak pasas, Caine (Donnie Yen) alias Chirrut Imwe (Rogue One [Star Wars]) alakja volt az első, amin kicsit fennakadtam, mert bár összetett személyiséget tettek mögé, nagyon eldobták a kalapácsot a temérdek hiteltelenséggel vele kapcsolatban. Aztán jött a sztori zagyvasága és a szokatlanul sok magasból lezuhanás, elgázolás. Ezúttal a gyenge alapsztorit nem kompenzálta színvonalas akció-orgia és bár Keanu Reeves ezúttal is zseniális, a forgatókönyv illetve rendezés haloványsága lerontja a végeredményt.
Ugyanakkor Ian McShane most is ragyogó (mint igazgató), Lance Reddick felbukkanása pedig szívbemarkoló, hiszen eszünkbe juttatja, hogy a napokban halt meg (március 17-én). Sajnálatos, hogy Laurence Fishburne is nagyon kevés játékidőt kap, pedig sokat emelhetett volna a film színvonalán. A 32 éves (viszont 191 centis) Bill Skarsgard túlságosan pelyhesnek tűnik ahhoz, hogy a fő-gonosz szerepében hiteles legyen. Mindezek mellett jó a film képi világa, temérdek élvezetes hátteret kapunk például Párizsról és a város különleges fényeiről.
A negyedik epizód azonban sajnos elmarad nálam a továbbra is aranyérmes második résztől és igazság szerint az elsőtől is. A legnagyobb gáz a film vége, mely érthetetlen módon felrúg minden "Wickséget" és annyira gagyi, hogy nem is lehet komolyan venni. Szomorú, hogy így zárták le nem csak a filmet, de az egész franchise-t is.
